„Dsida Jenő, a poeta sacer” - beszámoló
rta: Attila Dtum: 07. February 2015
Dsida Jenőnek nemcsak személyes életútjába és irodalmi munkásságába nyújtott betekintést irodalmi összejövetelünk, de László Péter Sándor teológus és a történeti földrajz kutatója előadásának köszönhetően a család XII. századig visszavezethető eredetéről is rengeteg érdekes adat és tény tárult fel előttünk.

A név eredete szerinte mongol katonai fegyverre vezethető vissza, amit Erdélyben, közelebbről Székelyföldön is ismernek, de nem „dsidaként”, hanem kopjaként megnevezve.

A család feltehetően a Csángóföldről dél felé – a Déli-Kárpátok északi, azaz erdélyi oldalán – vonulva a Szerémségig vándorolt, így mindenekelőtt a Délvidéken vert tanyát, nem pedig Erdélyben, ahogyan sokan tudni vélik.
Teljes hr
Számos további híres családnév kötődik a Dsidákhoz (Gécziek, Prónayak, Garamszegiek) rokoni kapcsolatok révén, és sok tehetség: katonák, mérnökök, költők. Egy az utódok közül személyesen is megtisztelte rendezvényünket felesége és gyermekei (kik közül a két legfiatalabb – Virág és Gergely – ugyancsak jelen volt) társaságában. Dsida László Dsida Jenő másod unokatestvérének fiaként büszkén emlékezik a híres nagybácsira és más neves rokonaira.

A szatmárnémeti születésű költő életútjáról sok apró részletet – a szintén szatmárnémeti születésű, és Dsida líceumában érettségizett – Halmosi Sándor költő (műfordító, „civilben” programozó matematikus) versekhez fűzött magyarázataiból ismertünk meg. Dsidát ugyan az iskolákban nem tanították olyan részletesen (esetenként egyáltalán nem – ez erősen tanárfüggő volt, különösen a „Létező Szocializmusban”, azaz még 1990. előtt), de József Attila őt tartotta Radnótival egyetemben kora legnagyobb magyar költőjének. Mindhármuk élete hamar (30-as éveik elején) kihunyt, amiben a történelemnek, a meg nem értettségnek, valamint rendkívüli lelki érzékenységüknek komoly szerep jutott. (Korai halálát szervi szívbajának tulajdonítják.)

Dsidát, aki szent küldetését hámozatlanul, költői mezítelenségében tárta elénk, sokan őrültnek vélték. Akár Csontváryt a festészetben. Pedig csak tanított folyton-folyvást, nyílt őszinteséggel és korán (szinte „koravénen”) megszerzett, megszenvedett életbölcsességgel. Már az érettségit kis híján megtagadták tőle, hisz „Valami fáj” c. versét a magyarság, pontosabban Trianon gyászaként értelmezték – román fennhatóság alatt oktató – tanárai. Pedig költeménye utalást sem tartalmazott a „magyar” sors felett érzett fájdalmára. Mikor először a „magyar” szót Dsida kiejtette – a vers erre a legtisztább bizonyság – a Psalmus Hungaricus c. versnek kellett megszületnie. Még így is korán jöttek szívbe markoló gondolatai: Bánffy Miklós bár megvásárolta a költeményt, eltanácsolta őt a megjelentetésétől, így az csak halála után két évvel Észak-Erdély visszacsatolása napján látott napvilágot, ami tovább erősítette a 2. vh. utáni mellőzését, úgy a kommunista Magyarországon, mint Romániában.

A költő bár partiumi volt (sőt: sokan Szatmárnémetit még a történelmi Partiumhoz sem sorolják!), a megcsonkított ország helyett az „erdélyi” sorsot választotta, Koós Károlyhoz és Bánffy Miklóshoz hasonlóan.

Azt a jóságot és derűt, mely költészetéből árad, Halmosi Sándor szerény áhítata és Auth Magda, a Kossuth Rádió hullámairól jól ismert zengő-bongó hangja, avatott felolvasása tette különösen élvezetessé és átélhetővé. Mintha hirtelen az a kis terem, ahol ültünk, templommá, jómagunk pedig a Nagycsütörtök szerzeteseivé váltunk volna, olyan átható és magával ragadó volt minden gondolat, szó, vessző és pont.